Na mi van, Mari? Most aztán tényleg térdig járhattál a volt-ban!
 Megörökíteni? Fülig Jimmy tudta helyesen. Megöregíteni. Így már stimmel.
Hiszed-e még, hogy van az a bizonyos lelki életkor, amit nem kell fizikailag elérni ahhoz, hogy működésbe lépjen: velünk születik, velünk van, míg a valóságban áthaladunk rajta, s csodamód velünk marad, miután elmúlt az időben? Láttál kamaszfiúban nagyapa-lelket, láttál kilencvenéves masnis bébinénit, negyvenes pasiban cserkészinfantilizmust, s éppúgy húszévesben is könyökvédős ötvenest. Igen. A fejfákra is így kéne írni: X.Y., élt 72 évet, meghalt 18 évesen. Magad úgy nagyjából 26 éves lélekkel élsz, ilyesmi voltál 18 évesen is, és vagy most, 48 évesen is. Lelki életkorod szerint teljes felelősségű, gyakorló felnőtt vagy, szenvedélye teljében: munkamániás, tüzes, energikus és még mindig kissé idealista. Eszerint már az érettségid is öregebb, mint a lelked.
Annyi minden volt épp 30 éve. Kábé az egész ifjúságod. A 30 éves érettségi találkozó traumatikus szembesülés, akárhány éves is a lelked: gyanútlanul belépsz egy vendéglői különterembe, várva, hogy odanéz a söre fölött a Vértessy vagy a Faller, hogy rád röhög a Bíró vagy a  Rácz - na persze a régi arcával. És hiába mondogatod hetek óta, hogy ugyebár mi már nagyon negyvenesek vagyunk - ott, a különterem ajtajában egyetlen ösztönös mozdulattal megpördülsz, mert eltévesztetted a helyiséget: te az osztályodat keresed, pardon, most látod csak, hogy ez a szoba itten tele van vén trottyokkal, mélyre vésett vonások, ősz hajzatok, puffadt képek, szem alatti táskák, májfoltos kezek… És persze a mélyre vésett vonások közül kikacsint a Vértessy szeme, a mákos hajzat alól a Bíró vigyorog, a duplakarikákból felnéz a Rácz, a sör fölött meg, abban az újságba illő protokoll-portréban ott búvik a Faller kópé képe. Ezek itt álcázzák magukat, gondolod az általános csókolózás közben, míg szívednek hajdan oly kedves régi barátnőd meg nem kérdezi: Te… ki is vagy? 
És nem hangzanak el a toposzok. Nincs itt Ungerné a kaktuszával, amint égő negyvenes testét nyújtóztatva sóhajt bele a töriórába: Ó, a rómaiak! Azok tudtak élni! Azok aztán tudták, mi az: fenékig az élvezetekbe! - és szavait kísérve lecsapó tenyerével telibenyomja a kaktuszt. Ami készletetek volt abbamaradni nem tudó, ordenáré kamaszröhögésből, legalább a fele odalett akkor. Nem hangzik el most a híres kérdést sem, amivel az öreg orosztanárnő az akkori tévésorozat hőséről, Soames Forsythe-ról próbált korszerű témájú kötetlen beszélgetést kezdeményezni: Nu, sto szlucsílosz sz Szomszom? Ez a jazztéma a végtelenségig ragozható volt: szomszoszomszom-szoszomszoszomszom-szomm… Nem idéződik a délceg tornatanárnő reszelős kiabálása sem: Egér fiam, jó szárnymunkával röpüld körbe háromszor a tornatermet! És szátokra sem veszitek a rettegett boszorkányt, a Miniszternét, akinek nem minden rémtette szívódott fel nyomtalanul a lelkekben. S miért ez az anekdotamentesség? Nem nagy ügy: csak annyi, hogy kiöregedtetek a diáktréfákból. A sajátjaitokból is. Hogy ezt megérted, még nagyobb hálával vihogsz a két hajdani kandúron, akik ha kissé kókadtan is, de hajlandóak néhai komiszkölök-önmagukat alakítani itt ma este.
Rémület és döbbenet sodródik ki a sarokból s végigzúg az üvegekkel zsúfolt asztal fölött: van halott. Saját halottatok. A praktikus Pálma nyomban hozzáfűzi: kész csoda, hogy csak egy. Még hogy egy -az egyikőtök! Nem hittél volna nézőpontot, amiből az érett kori halál szörnyűbbnek tűnhet, mint az ifjúkori: ha valamelyiktek anno tragikusan fiatalon hal meg, már emlék lenne, apró lila sebhely az idő vastag bőrén, míg ez a majdnem-ötvenes szívhalál, amiről csak a találkozó miatt tudhatsz, ez kiborít. Szegény osztálytárshalottak! Ezeken a durván őszinte rituálékon megfosztódnak saját személyes haláluktól: a többiek kölcsönveszik tanulságnak. Ti sem annak a - magas? csöndes? - ismeretlen nőnek a halálhírét halljátok, csak egy megdöbbentő adalékot kap az idő-tudatotok: most lett oda a sorrendiség hamis vigasza. Ettől nyúltak meg az arcok: hogy a még-nem-mi-jövünk öncsaló jele nincs rajtatok többé. Ember az időben, érettségitalálkozós aspektusból. Imádkozol: Édes N.N., az Isten áldjon! Köszönjük, hogy használhattuk a halálodat egy kinyíló pillanatra.
Éjfélre aztán helyére rázódik a köznapi középkorúsdi. Hiába ismeretségeteknek az a kis pikantériája, ezek ugyanazok a homoszapiensz-sztorik: élet, halál, ember az időben. Folyik az adatok rezignált vagy riadt egyeztetése. Elkéred még a képeket a szép idegen fiatalok diplomaosztójáról, névjegykártya-cserékbe bonyolódsz, hosszan ölelgeted az egyetlent, aki már nagyszülő. Nem vagytok már több, csak egy csomó későnegyvenes, egy régi véletlen miatt éppen együtt a süllyedni készülő hajón. Szereted őket, szereted köztük magadat is, és nagyon-nagyon örülsz, hogy most nem hozta magával senki a szüreten készült keskenyfilmjeit.